Üdv, Darcy xx.
Mihamarabb megvizsgáltak, majd gyorsan
megnézték a leleteket. Nagyon nagy szerencsém volt. A doki kijött
a kórteremből, megfáradt, megviselt fejjel. Teljesen megijedtem,
nem tudtam, hogy mire véljem ezt az egészet. Közelebb jött, majd
bátor hangon közölte velem a tényeket.
- Kisasszony. Van számára néhány biztató és kevésbé biztató mondanivalóm. Először is ön nem hajlamos a bőrrákra, így ennek a veszélyét teljesen ki kell zárnunk. Azonban olyan csúnyán leégett, hogy 3 napra még bent tartjuk, megfigyelésre, aztán hazamehet. - közölte velem a doktor úr.
Ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait teljes megkönnyebbülés futott végig rajtam. El sem hittem amit hallottam. Egészséges vagyok! Kár volt a feszkóért. Százszázalékosan megnyugodtam, még a hideg is kirázott a gondolattól. A doktor úr asszisztense bekísért a szobámba, ahol pár napig feküdni fogok. Nem lesz egy leányálom, azt elhihetitek. De kit zavar. Járhattam volna rosszabbul is.
Másnap reggel már hatkor tágra nyitottam a szemeimet; nem tudtam aludni. Rögtön jeleztem is az asszisztensnek, hogy hozhatna valami reggelit vagy üdítőt, mert az éjszaka folyamán teljesen kiszáradt a szám, no meg éhes is vagyok. Boldogan libbent be hozzám, de nem hozott enni. Elfogott a méreg. Mi az hogy nem kapok enni? Ez szemétség, ilyet nem csinálhatnak. Már majdnem kiabálni kezdtem vele, amikor közölte velem, hogy azt üzeni a doktor úr, hogy hazamehetek. Ilyen nincs! Azzal a lendülettel felpattantam az ágyikómból, magamra húztam a fekete szoknyámat, virág mintás haspólómat és a bakancsomat, majd az ajtó felé vettem az irányt. El sem hittem, hogy ezen is túl vagyok. Kocsimhoz értem, aminek vörösesbarna ülésén egy vörös rózsa várt. Nem tudni ki tette oda, vagy hogy mi volt a szándéka. Semmi kis cédulát vagy nyomot nem hagyott maga után. Ügyesen csinálta, ha ennyire precíz volt. Még most sem tudni ki volt az elkövető. Ez nekem máig rejtély maradt. Kinyitottam az autót a nyomógombos kapcsolóval, kitártam az ajtaját, majd könnyedén lehuppantam ülésére. Testem alázatosan belesüppedt a könnyen megmunkált, bőrhuzattal fedett ülésbe. Jobb volt, mint egy masszázsszékben üldögélni. Kényelem uralkodott el rajtam, annyira, hogy teljesen belefeledkeztem a külvilágba és annak dolgaiba. Öt perc belefeledkezés után észre is vettem mindezt, és gyorsan beindítottam a motort. Szép halkan búgott, nem zörgött, bár úgy gondolom ez elvárható volt a két éves Porshe-től. Finoman a gázra tapostam, és az útra tereltem járgányomat. Nem valami egyszerű jobb kormányos autót vezetni. Nem mintha nem szeretném Londont, csak mivel nem itt éltem ez nekem még mindig furcsa. Tienes-ben születtem, ott is nőttem fel. Ez egy kis városka Alaszka határán. Csupán 3000-en élnek itt, így mindenki ismer mindenkit. Sosincs felhajtás, mindenki kellemesen éli az életét, nincs rohanás, nincs tömeg. Teljes mértékben különbözik Londontól. Itt terek terekre halmozódnak, boltok boltok hátán, mondjuk el is kél; 10 millióan élnek csak a városban. Picadilly Circus, Trafalgar Square, Tower Bridge, Tower Clock benne a Big Ben, London Eye, a piros busz, a piros telefonfülkék és még sorolhatnám a nevezetességeket amik a turistákat idevonzzák. Itt nincs megállás. Mindenki rohan, az utcákon egymást tapossák az emberek, minden tele van szeméttel. Nagy szerencséd van ha az út mentén találsz egy szabad padot ebédidőben. Tienes ehhez képest az isten háta mögött van, alig tud róla valaki és az egyetlen amit ott nevezetességnek merek hívni az a Táncművészeti suli, na meg az öreg focipálya, ahol három havonta mindig van egy meccs. Otthon lenni mindig más érzés, mint itt. A házunktól nem messze van egy kisebb park, amit mi csak tölgyesnek hívunk. Mikor honvágyam van, mindig elmegyek a Hyde Park-ba. Igaz, ez sokkal nagyobb és zsúfoltabb, de legalább olyan érzéseket vált ki belőlem, mintha otthon lennék; ezért igyekezek most oda. Még útközben beszaladok a Starbucks-ba venni egy kávét. Szeretek oda járni, nem csak azért mert jó hely, hanem mert dolgozik ott egy helyes srác, Dylan. Nagyon kedves, helyes, jóképű, e mellett vicces és van egyénisége, nem úgy mint másoknak. Kicsit Harryre emlékeztet. Oh, ezt ki is hagytam. Biztos ismeritek a One Direction-t, nem de? Nap mint nap róluk ábrándozok 26 éves létemre. Úgy szeretném egyszer átölelni őket, de mint mindenki tudja nekem, ilyen átlagos lánynak ez soha nem fog megadatni. Persze a sok kis tizenévesnek teljesülnek a vágyai, mert a szüleik finanszírozzák, de mi sajnos ezt sosem tehettük meg és nem is fogjuk. Minden pénzt, amit keresünk édesapám kezeléseire fordítjuk, ugyanis komoly agydaganatot diagnosztizáltak nála, így nem tudni még meddig lehet köztünk. Annyi biztos, hogy a kezelések sem mentik meg őt, csupán meghosszabbítják az élettartamát. Így minden percet ki kell élveznie, és most én is ezt teszem. Leparkoltam Dylan Range Rover-e mellé, majd besétáltam a sötétzöldre festett ajtón. Leültem a pulthoz és rendeltem egy csésze finom kávét. Azonban Dylan nem volt ott. Szorongni kezdtem, vajon hol lehet. Egyszer csak valaki a hátam mögül megjelent és egy finom csókot lehelt az arcomra. Ő volt az, ki is lehetett volna más. Olyan illata van, amit ha megérzek csak egy mélyet lélegzem és talán még a szemem is lehunyom. Volt már, hogy éreztem hasonlót és csak járt a szemem, hogy hol lehet, de nem találtam. Egyszer úgy ölelt meg, hogy meg is simogatott; sokszor idézem vissza azt, mikor szükségem lenne rá. Úgy a szemembe tud nézni, hogy zavarba jövök tőle. Most is ez történt.
- Szia Dan. Mizu? Megint a Hyde-ba mész?- kíváncsiskodott Dylan.
- Szia! - mondtam kissé elcsukló hangon zavarodottságomban. - Igen, oda igyekszem, csak gondoltam előbb beugrok ide, úgyis dumcsizhatnák kicsit. Vagy netán zavarok?
- Ne viccelj, te sosem zavarsz. Hogy is kérdezhetsz ilyen baromságot?
- Jó, jó, csak már azt hittem valami baj van.- mondtam.
- Inkább te látszol olyan letörtnek. Minden rendben? Apukád jól van? Vagy megint Harryvel van valami? - faggatott Dylan.
- Hát apa, úgy ahogy megvan. Tudod, te is, hogy nem sokáig bírja. Szegénykém. Pont a minap végeztek rajta egy műtétet, de a daganatot még mindig nem sikerült eltávolítani rendesen. Folyamatosan visszanő, és ezzel nem lehet mit kezdeni.
- Úgy sajnálom, ne haragudj. És Harry?
- Jajj, ne is kérdezz róla. Hiszen tudod, hogy ő nekem olyan, mint több százezer másik lánynak. Soha nem fogok vele megismerkedni, soha.
- Ne mondj ilyet Dani. Rengeteg időd van, és még ő sem találtam meg azt akit keres, így bármi megtörténhet. De addig is itt vagyok neked. - majd elmosolyodott.
Nekem is arcomra fagyott a mosoly, mindaddig amíg meg nem láttam Dylan karján a karcolásokat és a vért.
- Kisasszony. Van számára néhány biztató és kevésbé biztató mondanivalóm. Először is ön nem hajlamos a bőrrákra, így ennek a veszélyét teljesen ki kell zárnunk. Azonban olyan csúnyán leégett, hogy 3 napra még bent tartjuk, megfigyelésre, aztán hazamehet. - közölte velem a doktor úr.
Ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait teljes megkönnyebbülés futott végig rajtam. El sem hittem amit hallottam. Egészséges vagyok! Kár volt a feszkóért. Százszázalékosan megnyugodtam, még a hideg is kirázott a gondolattól. A doktor úr asszisztense bekísért a szobámba, ahol pár napig feküdni fogok. Nem lesz egy leányálom, azt elhihetitek. De kit zavar. Járhattam volna rosszabbul is.
Másnap reggel már hatkor tágra nyitottam a szemeimet; nem tudtam aludni. Rögtön jeleztem is az asszisztensnek, hogy hozhatna valami reggelit vagy üdítőt, mert az éjszaka folyamán teljesen kiszáradt a szám, no meg éhes is vagyok. Boldogan libbent be hozzám, de nem hozott enni. Elfogott a méreg. Mi az hogy nem kapok enni? Ez szemétség, ilyet nem csinálhatnak. Már majdnem kiabálni kezdtem vele, amikor közölte velem, hogy azt üzeni a doktor úr, hogy hazamehetek. Ilyen nincs! Azzal a lendülettel felpattantam az ágyikómból, magamra húztam a fekete szoknyámat, virág mintás haspólómat és a bakancsomat, majd az ajtó felé vettem az irányt. El sem hittem, hogy ezen is túl vagyok. Kocsimhoz értem, aminek vörösesbarna ülésén egy vörös rózsa várt. Nem tudni ki tette oda, vagy hogy mi volt a szándéka. Semmi kis cédulát vagy nyomot nem hagyott maga után. Ügyesen csinálta, ha ennyire precíz volt. Még most sem tudni ki volt az elkövető. Ez nekem máig rejtély maradt. Kinyitottam az autót a nyomógombos kapcsolóval, kitártam az ajtaját, majd könnyedén lehuppantam ülésére. Testem alázatosan belesüppedt a könnyen megmunkált, bőrhuzattal fedett ülésbe. Jobb volt, mint egy masszázsszékben üldögélni. Kényelem uralkodott el rajtam, annyira, hogy teljesen belefeledkeztem a külvilágba és annak dolgaiba. Öt perc belefeledkezés után észre is vettem mindezt, és gyorsan beindítottam a motort. Szép halkan búgott, nem zörgött, bár úgy gondolom ez elvárható volt a két éves Porshe-től. Finoman a gázra tapostam, és az útra tereltem járgányomat. Nem valami egyszerű jobb kormányos autót vezetni. Nem mintha nem szeretném Londont, csak mivel nem itt éltem ez nekem még mindig furcsa. Tienes-ben születtem, ott is nőttem fel. Ez egy kis városka Alaszka határán. Csupán 3000-en élnek itt, így mindenki ismer mindenkit. Sosincs felhajtás, mindenki kellemesen éli az életét, nincs rohanás, nincs tömeg. Teljes mértékben különbözik Londontól. Itt terek terekre halmozódnak, boltok boltok hátán, mondjuk el is kél; 10 millióan élnek csak a városban. Picadilly Circus, Trafalgar Square, Tower Bridge, Tower Clock benne a Big Ben, London Eye, a piros busz, a piros telefonfülkék és még sorolhatnám a nevezetességeket amik a turistákat idevonzzák. Itt nincs megállás. Mindenki rohan, az utcákon egymást tapossák az emberek, minden tele van szeméttel. Nagy szerencséd van ha az út mentén találsz egy szabad padot ebédidőben. Tienes ehhez képest az isten háta mögött van, alig tud róla valaki és az egyetlen amit ott nevezetességnek merek hívni az a Táncművészeti suli, na meg az öreg focipálya, ahol három havonta mindig van egy meccs. Otthon lenni mindig más érzés, mint itt. A házunktól nem messze van egy kisebb park, amit mi csak tölgyesnek hívunk. Mikor honvágyam van, mindig elmegyek a Hyde Park-ba. Igaz, ez sokkal nagyobb és zsúfoltabb, de legalább olyan érzéseket vált ki belőlem, mintha otthon lennék; ezért igyekezek most oda. Még útközben beszaladok a Starbucks-ba venni egy kávét. Szeretek oda járni, nem csak azért mert jó hely, hanem mert dolgozik ott egy helyes srác, Dylan. Nagyon kedves, helyes, jóképű, e mellett vicces és van egyénisége, nem úgy mint másoknak. Kicsit Harryre emlékeztet. Oh, ezt ki is hagytam. Biztos ismeritek a One Direction-t, nem de? Nap mint nap róluk ábrándozok 26 éves létemre. Úgy szeretném egyszer átölelni őket, de mint mindenki tudja nekem, ilyen átlagos lánynak ez soha nem fog megadatni. Persze a sok kis tizenévesnek teljesülnek a vágyai, mert a szüleik finanszírozzák, de mi sajnos ezt sosem tehettük meg és nem is fogjuk. Minden pénzt, amit keresünk édesapám kezeléseire fordítjuk, ugyanis komoly agydaganatot diagnosztizáltak nála, így nem tudni még meddig lehet köztünk. Annyi biztos, hogy a kezelések sem mentik meg őt, csupán meghosszabbítják az élettartamát. Így minden percet ki kell élveznie, és most én is ezt teszem. Leparkoltam Dylan Range Rover-e mellé, majd besétáltam a sötétzöldre festett ajtón. Leültem a pulthoz és rendeltem egy csésze finom kávét. Azonban Dylan nem volt ott. Szorongni kezdtem, vajon hol lehet. Egyszer csak valaki a hátam mögül megjelent és egy finom csókot lehelt az arcomra. Ő volt az, ki is lehetett volna más. Olyan illata van, amit ha megérzek csak egy mélyet lélegzem és talán még a szemem is lehunyom. Volt már, hogy éreztem hasonlót és csak járt a szemem, hogy hol lehet, de nem találtam. Egyszer úgy ölelt meg, hogy meg is simogatott; sokszor idézem vissza azt, mikor szükségem lenne rá. Úgy a szemembe tud nézni, hogy zavarba jövök tőle. Most is ez történt.
- Szia Dan. Mizu? Megint a Hyde-ba mész?- kíváncsiskodott Dylan.
- Szia! - mondtam kissé elcsukló hangon zavarodottságomban. - Igen, oda igyekszem, csak gondoltam előbb beugrok ide, úgyis dumcsizhatnák kicsit. Vagy netán zavarok?
- Ne viccelj, te sosem zavarsz. Hogy is kérdezhetsz ilyen baromságot?
- Jó, jó, csak már azt hittem valami baj van.- mondtam.
- Inkább te látszol olyan letörtnek. Minden rendben? Apukád jól van? Vagy megint Harryvel van valami? - faggatott Dylan.
- Hát apa, úgy ahogy megvan. Tudod, te is, hogy nem sokáig bírja. Szegénykém. Pont a minap végeztek rajta egy műtétet, de a daganatot még mindig nem sikerült eltávolítani rendesen. Folyamatosan visszanő, és ezzel nem lehet mit kezdeni.
- Úgy sajnálom, ne haragudj. És Harry?
- Jajj, ne is kérdezz róla. Hiszen tudod, hogy ő nekem olyan, mint több százezer másik lánynak. Soha nem fogok vele megismerkedni, soha.
- Ne mondj ilyet Dani. Rengeteg időd van, és még ő sem találtam meg azt akit keres, így bármi megtörténhet. De addig is itt vagyok neked. - majd elmosolyodott.
Nekem is arcomra fagyott a mosoly, mindaddig amíg meg nem láttam Dylan karján a karcolásokat és a vért.
