Itt vagyok a szülőszoba előtt. Félek. Nem tudom mi lesz. Könnyek potyognak végig hűs, fehér, porcelán tapintású arcomon. Remegő kézzel halászok elő egy zsebkendőt, hogy
megtöröljem könnyes arcomat, miközben a félelem egyre inkább csak
fojtogat; rettegek a gondolattól, hogy elveszítem a szeretteimet és hogy
teljesen egyedül maradok. Egyre jobban úgy érzem, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Anyám eltűnt, Apám haldoklik, a szerelmem pedig elhagyott. Szipogva simítok végig gömbölyödő hasamon; nem tudom mi lesz. Mit hoz majd a jövő. Ezt kérdezem magamtól már egy ideje. Annyira félek, hogy még suttogni sem tudok. Szólítottak. Nem akarom elhinni, hogy ez mind velem történik. Nem kívánnék ilyet senkinek.
Ahogy figyelem kislányomat a fűben játszani, el sem
hiszem, hogy mindennek már két éve. Az oszlopnak dőlök, mialatt le sem
veszem róla a tekintetemet.
Nagyon szép kislány, nagyon szeretem. Nem tudnék élni nélküle. Egyedül lennék. Azóta anyám előkerült, de nem érdekli sem Rose, sem Én. Bár miért is érdekelnénk ha elhagyott minket mikor szükségünk volt rá. Azóta édesapám meghalt. Sosem felejtem el, mikor édesen becézgetett, szorosan átölelt, ha látta rajtam a szomorúságot. De elment. Most már az angyalokkal alszik. De jobb neki ott, fönt. Sajnos nem ismerte Rose-t, pedig ő a világ legcsodálatosabb kislánya. S ahogy őt nézem, akaratlanul is az édesapja
vonásait vélem felfedezni rajta.
